Alkotmányos aggályok az ügynökakták nyilvánosságra hozatala körül
Az ügynökakták feltárásának tervezett módja súlyosan ütközik a hazai alkotmánybírósági gyakorlattal és az alapvető jogállami normákkal – írja ifj. Lomnici Zoltán. Az Alkotmánybíróság korábbi döntései világosan rögzítették, hogy a személyes adatok védelme és az információs önrendelkezési jog olyan fundamentumok, amelyeket semmilyen kollektív közérdek vagy szimbolikus politikai cél nem írhat felül garanciák nélkül.
A legfontosabb határozat e körben a 37/2005. (X. 5.) AB határozat, amely a testület előzetes normakontroll döntése volt Mádl Ferenc köztársasági elnök indítványára az „elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról” szóló 2003. évi III. törvény 2005. május 30-án elfogadott módosításáról.
Mádl Ferenc néhai köztársasági elnök az Országgyűlés által 2005. május 30-án elfogadott, de még ki nem hirdetett törvénymódosítás előzetes alkotmányossági vizsgálatát kérte. A törvény az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról szóló 2003. évi III. törvényt módosította volna, és lényegében teljes, korlátozás nélküli elektronikus nyilvánosságot biztosított volna az ügynökakták bizonyos részeinek.
Két fő alkotmányossági kifogás
Az indítvány első kifogása a személyes adatok védelmének sérelme volt. A törvény kivette volna az anonimizálandó adatok köréből az operatív kapcsolatok, hálózati személyek és a Levéltár kezelésében lévő hivatásos alkalmazottak azonosításához szükséges személyes adatait, amelyeket így bárki megismerhetett és nyilvánosságra hozhatott volna – függetlenül attól, hogy az érintett közszereplő-e. Mádl szerint ehhez nem volt alkotmányosan elfogadható cél és indok: a megfigyeltek már a hatályos törvény alapján is megismerhették a velük kapcsolatba hozható személyek adatait, így a teljes nyilvánosság szükségtelen és aránytalan alapjog-korlátozás lett volna, a nem közszereplők adatai pedig nem minősülnek közérdekűnek.
A második kifogás a jogorvoslathoz való jog sérelmére vonatkozott. A törvény a személyes adatok – gyakran megbízhatatlan vagy vitatható tartalmú – nyilvánosságra hozatalát nem előzte volna meg hatékony jogorvoslati eljárás. Mádl ezt „magánjogi jogalanyokat érintő, közhatalmi jellegű egyedi döntésnek” tekintette, amely ellen az érintetteknek nem volt megfelelő védelmi lehetőségük.
Az Alkotmánybíróság döntése
A döntésben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a módosító törvény 2. § (1) bekezdése és 8. §-a alkotmányellenesek. Ezek a rendelkezések tették volna lehetővé, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kezelésében lévő, az operatív kapcsolatokra, hálózati személyekre és hivatásos alkalmazottakra vonatkozó azonosító személyes adatokat bárki számára megismerhetővé, hozzáférhetővé tegyék, ideértve az elektronikus közzétételt is, megfelelő személyesadat-védelmi korlátozások és garanciák nélkül.
A GDPR és az információs önrendelkezési törvény szigorú keretei mellett az Európai Emberi Jogok Egyezménye is megköveteli az állami beavatkozás arányosságát, amit a német Stasi-modell példája is igazol, ahol az áldozatok egyéni hozzáférése és a kutatói szempontok mérlegelése biztosította a méltányos egyensúlyt. Ezzel szemben a mostani, automatikus közzététel figyelmen kívül hagyja az ártatlanság vélelmét, és a levéltári adatokat ellenőrizetlenül zúdítja a nyilvánosságra, megnyitva az utat a médiaperek, a jogi bizonytalanságok és a családi tragédiák előtt.
Politikai kontextus és felelős múltfeldolgozás
A szerző szerint nem szabad eltekinteni attól a politikai kontextustól sem, amelyben ez a döntés megszületett, hiszen a látványos és hirtelen napirendre tűzött aktanyilvánosság sokak szerint alkalmas lehet arra, hogy elterelje a figyelmet a gazdasági kihívásokról és a költségvetési nehézségekről.
A múlt feldolgozása nemzeti kötelesség, de a történelmi sebek feltépése nem válhat a politikai kommunikáció eszközévé oly módon, hogy közben a jogállamiság alapvető védőhálóját feláldozzák. A közszereplők felelősségének tisztázása vagy az áldozatok méltó kárpótlása célszerű és arányos eszközökkel is elérhető lett volna, egyéni védekezési lehetőséget biztosító keretek között. A november 4-i dátum szimbolikus ereje – amely az 1956-os forradalom leverésére emlékeztet – a szerző szerint könnyen ellentétes hatást válthat ki: ahelyett, hogy egységesítené a társadalmat a diktatúra elleni emlékezésben, újabb árkokat ás, és olyan embereket bélyegez meg, akiknek már nincs esélyük arra, hogy hitelesen megvédjék magukat.
