„A saját művészi karakterért meg kell küzdeni” – interjú Zórád Ernő utolsó tanítványával
Szeptember 26-án posztumusz Magyar Örökség Díjjal ismerték el Zórád Ernő munkásságát. A képregényrajzoló, grafikus és festőművész életművét az ünnepségen Szerényi Gábor Munkácsy Mihály-díjas grafikus laudálta, aki már gyerekkorában találkozott Zórád Ernő rajzaival.
Mitől Szerényi-rajz egy Szerényi-rajz?
Egyszer egy kollégám megrovóan azt mondta nekem: te olyan sokféleképpen rajzolsz, mintha nem is egy ember lennél. Amikor a műcsarnoki kiállításomra készültünk, két napon át válogattuk a kurátorokkal a rajzaimat. Akkor láttam, hogy tényleg nagyon sokféleképpen rajzolok, de mégis van valami, amiről szerintem lehet tudni, hogy ezeket egyetlen ember rajzolta a bal kezével. Mert ráadásul balkezes is vagyok.
Eleinte figurákat rajzoltam, ahogy a képregényekben is. Aztán elkezdtek érdekelni a hétköznapi tárgyak: egy nyakkendő, egy írótoll, egy lakat, egy bőrönd, egy körző. Megpróbáltam úgy lerajzolni őket, ahogyan az álom és az ébrenlét határán jelennek meg a dolgok.
Miben látszik Zórád Ernő hatása?
Például a figurális motívumokban. Egy lóban, egy huszárban, egy kardban vagy egy szép nő alakjában. De a legfontosabb talán a képek ritmusa.
Eljön az a pillanat, amikor már a saját útjára akar lépni a művész, és akkor bizony föl kell lázadni a mester ellen. A képregényvilág kezdetben rengeteg energiát adott nekem, ösztönzött, aztán egyszer csak elléptem ettől. Meg kell vallanom, hogy a saját karakteremet akartam, és azért küzdöttem.
A Rezeda-sorozat illusztrációiról
Azt hiszem, én vagyok Zsolt munkáinak a legszorgalmasabb olvasója. Szerencsére nagyon motívumgazdagon ír. Megpróbálom magam is földolgozni a szöveget, mint egy konyhában. Esetleg félbevágom egy részletét, panírozom, pácolom, grillezem, közös helyzetbe trükközök olyan dolgokat, amelyek eredetileg nem illenek össze.
A Rezeda-sorozatnak is megvan a maga hangvétele. Sokfélék a rajzok, de mégis összetartoznak. Volt egy olyan rajzom, amelyen két pezsgőspohár teniszezik, kacsacombbal a kezében. Nem ez volt szó szerint leírva, de nekem valami ilyesmit sugallt a szöveg. Technikailag is megvan a maga világa: fekete-fehér rajzok, amelyekben megjelenik egy kis piros.
Újságos rajzolás és kézi munka
Az újságban való rajzolás könnyűlovasság és rövidtávfutás. A legjobb ösztönzőszer a határidő. Szigorú vagyok, nem akarok olyat kiadni a kezemből, amivel nem vagyok teljesen elégedett.
Mint Zórád Ernő, én is mártogatós tollal, tussal rajzolok. Az alap kizárólag és mindig szabadkézi rajz. Az utómunkánál használok digitális eszközöket. Nem becsülöm le a digitális technikát, de nálam a kézi munka nagyon fontos.
Mitől lesz jó egy irodalmi illusztráció?
Zórád képei illusztrációk voltak, és nyilvánvaló, hogy nagyon tudta a szöveget, nagyon elolvasta a partitúrát. De abból olyan vizuális, zenei világot alkotott, hogy a képei a regényektől függetlenül, önállóan is megállják a helyüket. Segítenek, hogy az olvasó még jobban átélje, amit olvasott.
A Magyar Örökség Díjról
Már maga a hely is nagyon megtisztelő, a Magyar Tudományos Akadémia díszterme, a helynek a szelleme. És maga a díj is. Zórád Ernő sajnos ezt már nem élhette meg. Az ő egész életében benne volt a magyarság újkori történelme. Felvidéki kisnemesi családból származott, Trianon után kerültek az anyaországba. Katonaként túlélte a második világháborút, utána a magyar sajtóban találta meg a helyét.
Életében nem kapta meg azt az elismerést, amely járt volna neki. Ez a díj ezért is fontos. Az egész élete példa arra, hogy mindig helytállt. Megrajzolta a Winnetout, aztán évtizedekkel később újra elővette, megnézte, és azt mondta: „Nem vagyok elégedett vele.” És újból megrajzolta. Az ő élete, munkássága és szellemi hagyatéka inspiráló, erőt adó örökség, amely a következő nemzedékeknek is tanulságokkal szolgálhat.
