Sarkvidéki óceánok: olyan szerepük lehet, amire eddig még nem gondoltak
A globális felmelegedés ma már általánosan elfogadottnak tekinthető a szakmai-tudományos körökben, mint ahogyan az is, hogy a felmelegedés egyik antropogén, azaz emberi hatásra visszavezethető oka az üvegházgázok, mindenekelőtt a szén-dioxid növekvő intenzitású kibocsátása. A légkörbe jutott üvegházgázok megkötésének egyik legfontosabb természetes rendszere a világtenger, amelyen belül a sarkvidéki óceánok kiemelt szerepet játszhatnak, ennek ellenére az arktiszi és az antarktiszi víztömeg kutatása még feltáratlan területnek számít.
A világóceán, mint a legjelentősebb széncsapda
„A sarkvidéki tengeri ökoszisztémák gyorsan változnak. Egyes élőhelyek jelentősége szénraktárként megnőhet a jövőben, ezzel szemben más élőhelyeket a felmelegedés, a jégveszteség, az erózió és a fokozódó emberi terhelés jelentősen meggyengíthet. Sokkal jobban meg kellene értenünk ezeket a rendszereket, ám addig nem várhatunk, amíg minden bizonytalanság tisztázódik még azt megelőzően, hogy védelem alá vennénk a leginkább veszélyeztetett és szénben gazdag élőhelyeket” – mondja Nadescha Zwerschke, a tanulmány vezető szerzője és az Aarhusi Egyetem Biológiai Tanszékének munkatársa.
Természetes széncsapdák a sarki vizekben
Az úgynevezett kék szénnel kapcsolatos klímavédelmi-szakpolitikák eddig elsősorban a trópusi és mérsékelt övi régiók tengerparti vizes élőhelyeire – így például a mangroveerdőkre, a szikes mocsarakra és a tengerifű-mezőkre – összpontosítottak. A sarki rendszerek annak ellenére is ritkán kerülnek a figyelem középpontjába, hogy az Arktisz és az Antarktisz óceánjai a világtenger mintegy ötödét teszik ki, és az éghajlatváltozás által leginkább érintett régiók közé tartoznak.
Az áttekintő tanulmány számos olyan sarki élőhelyet és folyamatot azonosított, amelyek potenciálisan igen jelentősnek számítanak a szénmegkötés szempontjából; ilyenek többek között az arktikus szikes mocsarak, a moszaterdők, a fitoplankton, a jéghez kötődő algák, de az ezeket a területeket jellemző fjordok, továbbá a selfvidéki és a mélytengeri üledékek is.
E rendszerekkel kapcsolatban a tudósok azonban még mindig nem rendelkeznek megbízható becslésekkel sem a kiterjedésüket, sem az általuk megkötött szénkészleteket tekintve, továbbá arra nézve sem rendelkeznek egzakt ismeretekkel, hogy hosszú távon mekkora lehet a szénmegkötő kapacitásuk. Az viszont ténykérdés, hogy a legnagyobb természetes szénmegkötő rendszer maga a világóceán, ami a légkörbe jutott szén (elsősorban a szén-dioxid) mintegy ötven százalékát köti meg, elsősorban a növényi plankton (a fitoplankton), másrészt pedig a tengeraljzatba való becsapdázódás útján.
Fontos részei lehetnek a közeljövő klímavédelmi stratégiájának
A tanulmányt jegyző tudóscsoport szerint a jelenleg még bizonytalan ismeretek miatt a sarkvidéki óceánok „kék szenét” ezért hiba lenne rögtön hagyományos szén-dioxid-kompenzációs lehetőségként kezelni, mivel jelentős bizonytalanságok állnak még fenn a mérés, az addicionalitás, illetve az állandóság területén is.
„A sarki kék szén nem jelenthet kerülőutat a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése alól. Továbbra is a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásának csökkentése, illetve perspektivikusan a kivezetés kell, hogy elsőbbséget élvezzen. Ugyanakkor a szénben gazdag tengeri ökoszisztémák védelme fontos részét alkothatja egy szélesebb körű klíma- és biodiverzitás-stratégiának” – mondja Mikael Sejr, a POMP koordinátora és az Aarhusi Egyetem Ökotudományi Tanszékének munkatársa.
A tanulmány négy összehangolt intézkedést szorgalmaz: nagyobb beruházásokat a sarki kék szénnel kapcsolatos kutatásokba, a szénben gazdag és sebezhető élőhelyek elővigyázatossági védelmét, olyan kezelési megközelítéseket, amelyek a biológiai sokféleség mellett a szén-dioxid-tárolást is figyelembe veszik, valamint egyértelműbb lépéseket a sarki tengeri ökoszisztémák jelentős természetes szénraktárainak elismerésére.
A szerzők szerint a rövid távú prioritás nem új kompenzációs piacok létrehozása, hanem a meglévő, szénben gazdag ökoszisztémák védelme, valamint a jövőbeli szakpolitikai döntésekhez szükséges tudományos alapok megteremtése számít a legsürgetőbb feladatnak.
