Nagyhatalmi praktikák és hamis remények az 1956-os forradalomban
A Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége által 1956. október 23-ra meghirdetett tüntetést a pártvezetés először betiltotta, majd mégis engedélyezte, végül a megmozdulás általános rendszerellenes tömegdemonstrációba, majd az elnyomó kommunista rendszer elleni össznépi felkelésbe torkollott. A Budapesten kitört forradalom váratlanul érte a nyugati nagyhatalmak vezetését, és súlyos dilemma elé állította a „rab nemzetek felszabadítását” korábban meghirdető Eisenhower-adminisztrációt. A kulisszák mögötti diplomáciai egyeztetések már az első pillanatoktól nyilvánvalóvá tették, hogy a Nyugat nem fog beavatkozni a szabadságharcba.
Emiatt a londoni és a párizsi kabinet egyaránt abban volt érdekelt, hogy minél tovább halassza a magyar kérdés napirendre tűzését a világszervezet előtt.
Egyeztetések a színfalak mögött
A brit külügyminisztérium az Anthony Eden miniszterelnökkel előzetesen egyeztetett válaszjavaslatot küldte Dulles amerikai külügyminiszternek: a magyar kérdést ne a Biztonsági Tanács rendkívüli ülésén, hanem az ENSZ november 12-i éves rendes közgyűlésén terjesszék elő. A brit és a francia kormány abban bízott, hogy ezzel annyi időt nyernek, hogy addig a magyar kérdés esetleg „magától” is megoldódik, számolva azzal a lehetőséggel is, hogy a szovjet fegyveres erő tesz pontot a forradalom végére.
Mivel a brit és a francia kormány Dulles október 26-i megkeresése ellenére sem fedte fel az Egyiptom elleni hadművelet tervét, kénytelen volt belemenni a Biztonsági Tanács október 28-i rendkívüli összehívásába. Dulles bizalmasan megüzente Selwyn Lloyd brit kollégájának, hogy arra számít, lesz lehetőség a színfalak mögött titokban tárgyalni a szovjet diplomatákkal. A három nagyhatalom egészen a november 4-i „Forgószél” hadművelet megindításáig folyamatosan egyeztetett, és azt a taktikát követte, hogy diszkréten úgy ítélje el a Szovjetuniót, hogy közben ne sértsék meg. A hangzatos nyilatkozatok ellenére sem akarták kockára tenni az 1955-ös osztrák államszerződés óta tartó enyhülési folyamatot.
Moszkva szabad kezet kapott
A szovjet államvezetést kevésbé érte váratlanul a felkelés. A KGB vezetője, Mihail Szerov hadseregtábornok 1956 kora nyarától pontos jelentéseket küldött a rendszerellenes mozgolódásokról és a Magyar Dolgozók Pártján belüli válságról. Hruscsov azonban nem értette meg az erjedés valódi okait, és a válságot Rákosi Mátyás június 18-i menesztésével gondolta orvosolhatónak, ami nem oldotta meg a helyzetet.
Október 29-én kitört a szuezi háború, ami miatt az Egyesült Államok számára a közel-keleti válság lett az első számú külpolitikai prioritás. Október 30-án Bohlen nagykövet szigorúan bizalmas üzenetet továbbított Dmitrij Sepilov szovjet külügyminiszternek: az Egyesült Államok változatlanul érvényesnek tekinti a jaltai rendszert, és nem kíván beavatkozni a szovjet befolyási övezeten belüli konfliktusokba. Ezt követően határozta el a Politbüro Nagy Imre kormányának eltávolítását és a második katonai intervenció megindítását.
A felkelők és a Nagy Imre-kormány egyaránt remélte, hogy a nyugati nagyhatalmak védelmet nyújtanak az országnak a szovjet beavatkozással szemben, akár a semlegesség nemzetközi elismerésével, akár katonai támogatással. Ennek azonban nem voltak meg a nagyhatalmi feltételei, mert a nyugati beavatkozás egyenértékű lett volna a jaltai rendszer felmondásával, ami egy nukleáris világháború kitörését is kockáztathatta volna.
