Mikor lángol fel újra a háború, amely sosem ért véget?
Egy újabb bombázókampány nem egy új háború kezdete lenne, hanem egy meglévő háború fokozatváltása. A jelenlegi iráni konfliktus esetében egyre kevésbé világos, hogy hol ér véget a háború, és hol kezdődik a béke.
Seyed Hossein Mousavian, az iráni diplomácia és az atomtárgyalások veteránja szerint egyik fél sem mutatott fel hiteles utat a döntő győzelemhez. A katonai ciklus ismétlése ezért nem feltétlenül győzelmet, hanem egy határozatlan ideig tartó felőrlő konfliktust termel. Mousavian ebből tárgyaláspárti következtetést von le, ami azonban nem annak bizonyítéka, hogy a háború elkerülhető, hanem annak, hogy a katonai eszközök önmagukban eddig nem oldották fel a politikai problémát.
A török Irán-szakértői közösség ennél is érdekesebb korrekciót kínál. Çağatay Balcı szerint különbséget kell tenni a pusztán hosszúra nyúlt és a strukturálisan elhúzódó háború között. Az utóbbiban már nem egyetlen csata kimenetele a döntő, hanem az, hogy ki képes tovább elviselni a gazdasági, politikai, társadalmi és pszichológiai terhelést. Rahim Farzam arra figyelmeztetett, hogy a nyomás egy bizonyos ponton nem engedékenyebbé, hanem kockázatvállalóbbá teheti Teheránt. Oral Toğa szerint viszont hiba minden rakétaváltást automatikusan a teljes háború újrakezdéseként értelmezni.
Az öböl menti arab elemzők számára az elsődleges kérdés nem az, hogy Irán fenyegetést jelent-e. Ebtesam Al Ketbi az elrettentés és a párbeszéd kombinációjára helyezi a hangsúlyt. Abdullah Baabood a Hormuzi-szoros esetében lát lehetőséget részmegállapodásokra. Abdulaziz Sager abból indul ki, hogy az Öböl államai akkor is óriási gazdasági és biztonsági árat fizetnek egy regionális háborúért, ha formálisan nem hadviselő felek.
Az izraeli és amerikai elemzői világban a hangsúly a képességeken és a kényszerítés kudarcának következményein van. Sima Shine és Eldad Shavit szerint Washington a katonai eredményeket tartós gazdasági nyomássá próbálja konvertálni. Trita Parsi szeptember elején egy újabb jelentős forduló veszélyére figyelmeztetett. Philip Gordon és Ray Takeyh szerint a patthelyzet azért veszélyes, mert Washington és Teherán egyaránt abban reménykedik, hogy az idő neki dolgozik. Ellie Geranmayeh hasonló problémát lát: Washington a nyomás tartósságában bízik, Teherán pedig abban, hogy tovább bírja, mint ameddig az amerikai kampány fenntartható.
A legvédhetőbb értékelés szerint az előttünk álló tizenkét hónapban valószínűbb egy újabb tartós, nagy intenzitású kinetikus szakasz kialakulása, mint a konfliktus tényleges politikai lezárása. A nettó értékelés harminc napon belül 30–40 százalékra, kilencven napon belül 50–65 százalékra, fél éven belül 65–80 százalékra, tizenkét hónapon belül pedig 75–90 százalékra becsüli ennek kumulatív valószínűségét.
A következő hónapok kockázatát növeli, hogy az Egyesült Államok mintegy kilencezer további katonát és egy harmadik repülőgép-hordozó köteléket irányít a térség felé, miközben Irán erősebb válaszcsapás lehetőségére készül egy új amerikai támadás esetére. Diplomácia ugyanakkor továbbra is zajlik.
A háborús kockázat akkor ugrik meg igazán, ha egyszerre omlik össze a diplomácia, romlik a Hormuzi-szoros biztonsága, tovább erősödik az amerikai csapásmérő jelenlét, Teherán nyíltan megelőző logikára vált, és mindehhez egy nukleáris vagy jelentős emberveszteséggel járó katonai incidens társul.
A háború tehát nagy valószínűséggel nem ért véget. Csupán az optimális időzítésre vár, hogy újra fellángoljon.
