Az év legnagyobb bukása lett a Digger: Tom Cruise vergődése pusztítóan szórakoztató, mégsem nevet már rajta senki
Ami tavaly az Egyik csata a másik után, az idén a Digger. Nagy rendezők fontos társadalmi üzenete, egy világsztárral az élen – csak amíg Paul Thomas Anderson az Amerikát pusztító ideológiai szélsőségekről szóló moziját imádta a kritika, addig a fogyasztói attitűdöt pellengérre állító Digger sokkal megosztóbb fogadtatásban részesült. Pedig a Digger sokkal igazabb vagy legalábbis érdekesebb film, még ha a furcsa, kettős koncepcióját nem is sikerül makulátlanul megvalósítania.
Az amerikai elnökkel együtt ma már mi is csak a monitorok kényelmes távolságából szemléljük a világ borzalmait.
Ilyenformán az a fene sok gondolkodás, aggódás és vészkiáltás is meddőnek tűnik, ahogy a film időkezelése is sugallja: a hősökre (és velük együtt ránk) leselkedő katasztrófa nemhogy nem elkerülhető, még csak nem is visszafordíthatatlan: egyszerűen már megtörtént.
Iñárritu szeret komoly kinyilatkoztatásokat tenni (Bábel, A visszatérő), legutóbb az önéletrajzi ihletésű számvetésében (Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája) is csak úgy hányta egymásra a fontos mondatokat, de mintha egyre kevésbé venné komolyan a saját komorságát, ami jellemzően a civilizáció és a természet pusztulása körül bonyolódik. A Bardóban a szürreális, tudatfolyamszerű cselekményvezetéssel vette elejét, hogy igazán komolykodó legyen, míg a Diggerben már szándékosan egy szatíra paneljeibe írta bele azt a felismerését, hogy a művészet legfeljebb gyógyír, de nem megoldás a világ gondjaira.
Ahhoz ki kellene jönni a moziból, a színháztermekből, de talán még az újság és a monitor mögül is.
