Hidegháborús titkok: szovjet űrágyú a Szaljut fedélzetén
Az Amerikai Egyesült Államok és más nagyhatalmak katonai vezetői egyre gyakrabban figyelmeztetnek arra, hogy a következő években jelentősen megnövekedhet az űrbeli fegyveres konfliktusok veszélye. A probléma azonban korántsem új keletű: a hidegháború évtizedeiben a Szovjetunió és az Egyesült Államok is komolyan vizsgálta, miként szerezhetne elsőséget a kozmikus hadviselésben. Ebben az időszakban olykor egészen bizarr elképzelések születtek, köztük az ágyút hordozó szovjet űrállomás terve.
Anatolij Zak orosz történész, aki a Szovjetunió hidegháborús űrkutatási tevékenységével kapcsolatos dokumentumok felkutatásával foglalkozik, a Space.com űrkutatási hírportálnak elmondta: bár már több évtizede tudni lehetett a fegyver létezéséről, csak azt követően sikerült összeállítania az űrágyú valódi kinézetéről alkotott legteljesebb képet, miután egy orosz katonai televíziós műsorban közzétették a róla készült korabeli felvételeket. A ritka képanyag vizsgálata után részletes 3D-s rekonstrukciót készített, amelyet a Russian Space Web oldalán tett közzé. A szovjet Hold-program kudarca után az űrállomások fejlesztése lett a fő prioritás, és az űrágyú ügye szigorú katonai titoknak számított: sok részlet még a Szovjetunió 1991 decemberi megszűnése után is államtitok maradt.
Az űrágyút Alekszandr Nyudelman irányításával fejlesztették ki a moszkvai KB Tocsmas tervezőirodában, Aron Richter repülőgép-fedélzeti fegyvertechnológiája alapján. Richter az 1950-es években dolgozta ki a gázelvételes működésű, revolverrendszerű automata ágyút; az űrbeli harc követelményeihez igazított változatot időnként R–23M Kartech néven említik. A műszaki adatokról megoszlanak a vélemények: egyes leírások 23 milliméteres gépágyúként említik, Zak kutatásai szerint viszont 14,5 milliméteres ágyúról volt szó. A tűzgyorsaságra vonatkozó becslések percenkénti 950 és több ezer lövés között mozognak, egyes források szerint a fegyver óránkénti 1500 mérföldes, azaz 2475 km/órás sebességgel volt képes kilőni a lövedékeket. Az Almaz-programon dolgozó mérnökök később azt állították, hogy a földi tesztek során az űrbeli változat egy mérföldnyi, azaz 1,65 km-es távolságból sikeresen átlőtt egy fém céltárgyat.
A fegyvert nem forgatható toronyra szerelték, hanem a rendelkezésre álló információk szerint közvetlenül az Almaz űrállomáshoz rögzítették. A kozmonauták optikai irányzékkal célozhattak, a merev elhelyezés viszont azt követelte meg, hogy a lövés leadásához a teljes 20 tonnás űrállomást fordítsák a célpont felé – lényegében maga az űrállomás szolgált orbitális fegyverállványként. A titkos Almaz-programot a nyilvánosság előtt civil, tudományos vállalkozásként bemutatott Szaljut-program mögé rejtve valósították meg, bár a Szaljut-eszközök némelyikét titokban katonai felderítő platformként fejlesztették ki és állították szolgálatba, korszerű kamerákkal és hírszerzési eszközökkel felszerelve.
1974-ben egy ilyen hivatalosan polgári űreszköz, a Szaljut–3 fedélzetén juttatták pályára az űrágyút. A történeti adatok alapján a fegyvert feltehetően mindössze egyetlen alkalommal sütötték el a világűrben, 1975. január 24-én. Ekkorra a Szaljut–3 legénysége már visszatért a Földre, az űrállomás irányított pályáról való letérítésére pedig a fegyvertesztet követő néhány órán belül került volna sor. A mérnökök nem voltak teljesen biztosak abban, milyen hatással lehet az ágyú elsütése az űrállomásra, például mekkora visszarúgást okozhat a mikrogravitációs környezetben. A rendelkezésre álló adatok szerint e hatás kompenzálására az ágyú elsütésével egyidejűleg működésbe hozták az állomás manőverező hajtóműveit. Más források úgy tudják, hogy a kozmikus tesztelés során legalább húsz lövést adtak le, egyesével vagy sorozatlövésekkel, a kilőtt lövedékek pedig a Föld légkörébe belépve elégtek a súrlódási hőtől.
Az 1975 januári űrbeli fegyverteszt részletes eredményeit a mai napig nem hozták nyilvánosságra. A témát kutató történészek szerint valószínűsíthető, hogy a szovjet katonai vezetés nem tartotta elég praktikusnak az űrágyút, ezért a későbbi űrállomások terveiben már elhárító rakétarendszer felszerelésével számoltak. A szovjet hadsereg űrhadviselési programjaiban fokozatosan áttért a hatékonyabb és olcsóbb orbitális technológiákra, elsősorban a személyzet nélküli katonai műholdak alkalmazására, így az Almaz-űrállomás továbbfejlesztett változata – amelyet eredetileg az 1970-es évtized későbbi szakaszában terveztek pályára állítani – végül sosem jutott el a világűrbe.
A program a hidegháborús korszak egyik legfurcsább katonai kísérletének tekinthető, amelynek részletei még ma is homályosak. A hozzáférhető adatok alapján viszont megerősíthető, hogy az Almaz-program volt az űrhajózás történetében az egyetlen olyan alkalom, amikor ágyút sütöttek el a világűrben.
