Szélütöttek – A racionalitás elvetése
A közelmúltban elhangzott állítás, miszerint a Brüsszelből érkező pénzek a magyar gazdaság fejlődését szolgálják, tévesnek bizonyult. A szélenergiával kapcsolatos projektek esetében például a szükséges munkálatok körülbelül 70%-át külföldi cégek végzik el, így Magyarország csak limitált részesedéssel bír, amely jellemzően az alapozási és a toronyépítési feladatokra korlátozódik.
A közelmúltban végzett számításaim alapján, amelyek az Európai Unió energiaigényeit vizsgálták szél- és naperőművek révén, egyértelműen mutatkozik, hogy az unió célja az lenne, hogy az energiaellátását kizárólag ezekre a megújuló energiaforrásokra alapozza. Azonban ennek a megvalósítása hatalmas területek lefedését igényelné, hiszen mintegy másfél Magyarországnyi területet kellene ilyen eszközökkel ellátni, továbbá 780 terawattórányi tárolókapacitást kellene biztosítani, ami a meglévő kapacitás több mint 12 000-szerese. Ilyen mértékű tárolókapacitás kialakítása gyakorlatilag lehetetlen, és anyagilag is megvalósíthatatlan, hiszen évtizednyi uniós GDP-t igényelne hozzá.
Ezzel szemben az atomerőművek felállítása sokkal inkább kivitelezhető alternatívát kínálna. Annak érdekében, hogy 2050-re az unió szén-dioxid-kibocsátása jelentősen csökkenthető legyen, évente hét Paks méretű erőművet kellene építeni, és ezzel kapcsolatban nem lenne szükség anyagi értelemben hatalmas tárolókapacitásokra sem.
Az unió politikai döntéshozói, mint kiderült, nem a racionalitás mentén, hanem a domináló médiabefolyás és a nemzetközi hitek alapján alakítják klímapolitikájukat. Ez a megközelítés máris versenyképtelenné tette az európai ipart, hiszen a kötelező szén-dioxid-kvóták és egyéb szabályok rabjává váltak a tagállamok.
Jelenleg Magyarországon körülbelül nyolc gigawatt naperőmű és mindössze 0,3 gigawatt szélerőmű üzemel, amelyeket 2030-ra 12, illetve négy gigawatt nagyságúra terveznek fejleszteni. Ezzel párhuzamosan a hagyományos energiahordozók hat-hét gigawattot tesznek ki, köztük két gigawatt Paks, kellemes arányban gázerőművekkel és kisebb lignit felhasználásával. Az ország átlagnapi energiaigénye hat-hét gigawatt, ami csúcsidőszakokban nyolc gigawattig emelkedhet.
A szakmai elemzések alapján világosan látható, hogy a megújuló energiaforrások és a hagyományos kapacitások összességében a szükségleteket lényegesen túlteljesítik. Ez problémás, ha a megújuló források nem akkor adják le az energiát, amikor arra valóban szükség van. Számos esetben előfordult, hogy a megújulók kötelező átvételi rendszere miatt a hálózat egyensúlyban tartása érdekében vissza kellett venni az atomerőmű termelését, amely 18 forint/kWh költséggel termelt, míg a megújulók átvételi ára körülbelül 40 forint/kWh volt. Amennyiben még ez sem segített, a többlettermelést kénytelenek voltunk negatív árakon exportálni, ami súlyos veszteségeket okozott a hálózatnak, és végső soron az országnak is.
2030-ra tovább növekszik az ország villamosenergia-igénye, de nem olyan ütemben, hogy a már most is túlzottan magas megújuló kapacitást tovább kellene növelni. Az ellátásbiztonság szempontjából a folyamatosan termelő kapacitás az, amely igazán releváns, ezért nemcsak az uniós támogatások elköltése a tét, hanem a jövőbeli működés is. A megújuló energiaforrások a következő évtizedben a veszélyes hulladékok kategóriájába fognak tartozni, amelynek kezeléséhez már most is jelentős anyagi jellegű ráfordításokat kellene számolni. Egy nagyobb szélturbina alapozásához éppen ezernégyszáz-kétszáz köbméter vasbetonra van szükség, amely az egyszeri beépítés után nem távolítható el, és ugyanez igaz a toronyról és a turbinalapátokról is, amelyek elhelyezése szintén hatalmas energiabefektetést igényel.
Az energia-beruházások megtérülése is megkérdőjelezhető. Az energia megtérülési arány (EROI) nap- és szélerőművek esetében az ingadozó termelés miatti kiegyenlítéssel számolva is öt alatt van, míg fosszilis erőműveknél harminc, atomerőműveknél pedig hetvennél is magasabb. Az ilyen alacsony értékekkel bíró erőművek kiépítése egyértelműen nem gazdaságos.
A szél- és napenergia alkalmazása tehát nemcsak a jövőbeli perspektívák dömpingjét zárja ki, hanem már most is a magas európai energiaárak és az ipari versenyképtelenség gyökerét képezi. Az ipari szereplők, mint az Arcelor-Mittal Europe, a Thyssenkrupp és a Voestalpine már egy közös nyilatkozatban sürgették a kibocsátáskereskedelmi rendszerek felszámolását, miután a közelmúltban feltűnt, hogy az unió klímapolitikája nem vezetett a várt eredményekhez.
A kérdés tehát az, hogy miért követjük még mindig az ilyen kudarcra ítélt politikát, és miért nem keressük a racionális alternatívákat, hiszen e kudarcos politikai irányvonal utolsó csatlósai ne legyünk!
A cikk szerzője villamosmérnök-mérnökközgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója.
